„Három dolog biztos az életünkben: hogy megszületünk, hogy meghalunk és, hogy lesznek veszteségeink, amelyeket nem fogunk tudni elkerülni”- Sarungi Emőke
Haláleset, válás, költözés, családalapítás, gyermek születése, örökbefogadás, egészségi állapotunk nagy változása munkahely elvesztése/váltása, külföldre költözés, háziállat elvesztése, nyugdíjazás, gyermek kirepülése (üres fészek).
Mi a közös bennük?
Fájdalmas veszteségélmények, az addig megszokott életünk, rutinunk visszavonhatatlanul megváltozik.
Holmes és Rahe dolgozta ki a később közismertté vált Social Readjusment Rating Scale-t (SRRS), az ún. Életesemény Listát. Az 1967-ben publikált – azóta számos tudományos vitát megélt-eredeti listába 43, az életvitel megszokott menetét jelentősen befolyásoló nagyobb esemény került.
Közös bennük, hogy jelentős érzelmi és testi reakciókat, alkalmazkodási folyamatokat generálnak. Ezek megtörténtekor, átélésekor érzelmileg bénultnak, kiüresedettnek érezhetjük magunkat, máskor az érzelmek ellentmondásos sokasága tör fel belőlünk, döntésképtelenség, társaságkerülés, visszahúzódás jellemezheti a viselkedésünket.
Bánatunk fizikai tünetekben is testet ölthet mellkasi szorítás, szédülés, fejfájás, alvászavarok, gyengeség, energiátlanság, étvágytalanság, mozgások lelassulása stb. formájában.
A lelki egyensúlyvesztés egyik alapvető forrása az ember életében a veszteségélmény.
Az érzelmi kötődéssel bíró kapcsolataink elvesztését vagy életünk jelentős fordulatait minden esetben gyászfolyamat követi. Az ezeket követő ellentmondásos érzelmek összességét takaró természetes lelki folyamatnak (gyász) nincsenek szakaszai, nem gyógyítja önmagában az idő, sokszor félelmetes, és azt sem tudjuk, hogy mit tegyünk.
Maga a gyász szó szorosan összekapcsolódik tudatunkban a halál fogalmával, de rengeteg más olyan változás is történik életünkben, amiket eredetileg eszünkbe sem jutna összekapcsolni a gyásszal, pedig egyértelműen gyászreakciókat okoznak.
Életünk természetes velejáróra, hogy kapcsolataink, élethelyzetünk, munkahelyünk, a bennünket körülvevő családi, társadalmi közeg átalakul, megváltozik.
Minden olyan változás gyászt eredményezhet, amely a kapcsolatok megváltozásához vezet, és az életünk visszavonhatatlanul megváltozik általa. Álmok, remények, illúziók, a bizalom vagy biztonság elvesztése is gyászfolyamatot indíthat be. „A legintenzívebb érzéseket kiváltó veszteség azonban általában szeretteink halálakor érhet bennünket.”(Pilling)
Ilyenkor természetes, hogy végiggondoljuk, ami megtörtént, vagy nem történt meg. Amit kimondtunk és nem mondtunk ki. Felfedezünk rengeteg dolgot, amit szeretnénk, ha másként történt volna. Amiket szeretnénk, ha a másik mondott vagy tett volna, esetleg mi magunk mondtunk vagy tettünk volna.
Bizonyára mindannyian voltunk már olyan helyzetben, amikor bánatunk, veszteségünk megosztása során „ó az én helyzetem sokkal rosszabb” reakcióval találkoztunk. Tapasztalhattuk, hogy veszteségeink összehasonlítgatása nem segít, sőt eltávolít, bezár, izolál. Veszteségek nem hasonlíthatók össze, aki elvesztett valakit, valamit, azt teljes egészében vesztette el, az ő számára a gyász 100 %-os. Mélységét, intenzitását az érzelmi kötődés milyensége határozza meg.
„A gyásszal kapcsolatban nincsenek kőbe vésett tények. Nincs egyetlen gyászreakció sem, ami annyira általános, hogy mindenkire, vagy akár legtöbbünkre érvényes lenne. Csak egyetlen megcáfolhatatlan igazság létezik a gyásszal kapcsolatban: minden gyász egyedi, mert minden ember egyedi.” – John W. James – Russel Friedman: Gyógyulás a gyászból.
A néha ijesztő, a hullámvasút hegyvölgyeihez hasonlóan váltakozó érzelmi állapotok, az alvászavarok, az idővel nem javuló fájdalom elbizonytalanítja a gyászolót, amely érzelmi izolációhoz, a jövőtől való félelemhez, végül számos fizikai és pszichés betegséghez vezethet. A feldolgozatlan veszteségélmény, az őszintén végig nem élt és ki nem adott gyász belső feszültsége az élő kapcsolatokat is rombolja, és generációkon átörökíthető.Veszteségeink egymásra rakódása ólomsúlyként nehezedhet ránk, láthatatlan teherként megbénítva, energiánkat felemésztve megakadályozhatja a jelenben élés lehetőségét. A fájdalmat hurcolva a feldolgozatlanság kihat jövőbeni életünkre is.
Visszakapjuk – e valaha az elveszett életünket?
A veszteségek feldolgozását segítő hagyományos rítusainktól már eltávolodtunk, Nehezen tudunk kapaszkodókat találni. Napjaink kultúrája falat emelt a gyász, a veszteség köré.
Az ismerősök, rokonok gyakori üzenete, hogy minél előbb lépjünk túl a veszteségélményen, ne a múlton rágódjunk, a jövőbe nézzünk, térjünk vissza minél előbb a veszteségünk előtti megszokott tevékenységünkhöz.
Bármilyen jó szándék is vezérli ezeket a tanácsokat a gyászról való megfeledkezésre, annak átugrására bíztatnak. Gyakran légüres tér, egyfajta vákuum alakul ki a veszteséget átélt környezetében, elszigetelődik, magára marad, aki gyászol, mert környezete tanácstalan, nem tudja mit kéne tenni, hogyan lehetne segíteni.
A legtöbb vigasztaló megjegyzés, amit egy gyászoló hall, értelmileg tökéletesen helyes, de érzelmileg gyakran negatív hatású, mert a veszteség, a gyász nem a fejeket töri össze, hanem a szíveket.
Minden ember számára más-más módszer, eljárás hozhat segítséget megbékülni a történtekkel, enyhüléshez jutni a fájdalomban és visszanyerni az erőt és képességet az örömteli élethez.
Nemcsak minden ember, minden kapcsolat és minden veszteség, hanem minden feldolgozás is egyedi.
A veszteségélményekre adott gyászreakció természetes, normális állapot.
Új egyensúlyi állapotunkat, életerőnket, életkedvünk újbóli megtalálását a gyászfeldolgozás során érhetjük el.
Bármelyik formáját válasszuk is a legnagyobb segítséget, azok a biztonságot adó, támogató kapcsolatok jelentik, amelyek segítenek elhordozni a veszteség fájdalmát, érzelmi reakcióink természetes megélését. Amennyiben valaki egyedül marad a veszteségével, érdemes támogató gyászcsoportot vagy szakembert felkeresni, hogy segítségére legyen ebben a nehéz élethelyzetben.
A feldolgozott gyász lehetővé teszi, hogy az elvesztett kapcsolatra és a szép emlékekre lelkiismeret furdalás, bűntudat vagy fájdalom nélkül gondoljunk, és a múlton való folyamatos gondolkodás és a jövőtől való félelem helyett megéljünk a jelenben lévő életünket és élő kapcsolatainkat.
Mlinárik Andrea