Január 13-án indul 2020 ÉNERŐ-NYERŐ kihívása, amelynek során olyan, egyedül is elsajátítható, és a mindennapokban könnyen alkalmazható eszközöket, gyakorlatokat mutatunk be, amelyekkel megalapozhatjátok az énerős működéseteket az élet bármely területén.
De mi az az énerő? Semmiképpen sem a konkrét fizikai, nyers erő. Sokkal inkább a saját „csúcs-erősségek” ismerete és tudatos, bátor használata, hajlandóság a gyengeségeinkkel való szembenézésre, és azok fejlesztésére. Egyfajta tudatosság, önuralás, énhatékonyság, a perspektívaváltás képessége. Emellett az énerő néha pont a passzivitás vállalásában, a nemtevésben nyilvánul meg, azaz, hogy valamit nem teszünk meg, amit ösztönösen megtennénk, mert jól működik az impulzusok feletti kontrollunk.
Fő alapelvünk, hogy valamennyien kellő énerővel rendelkezünk a boldoguláshoz, de az, hogy épp mennyire férünk hozzá énerőnkhöz, mennyire jól tudjuk működtetni, számtalan körülményen múlik. Lehet, hogy épp az életünknek egy optimálisabb szakaszában vagyunk, amikor viszonylag kiegyensúlyozottabban működünk, ritkábban kerül a szemünkre a sötét szemüveg, sikeres, hatékony emberként tekintünk magunkra.
Az is lehet, hogy a párkapcsolatunk vagy a karrierünk épp romokban hever, ami eleve aláássa önbecsülésünket, esetlennek, értéktelennek, lúzernek érezzük magunkat.
Ahhoz, hogy az énerőnk egyenletesen magas szintű legyen, tudatosságra és önfejlesztésre van szükség, cserébe egyre stabilabbá és örömtelibbé „varázsolhatjuk” a mindennapokat.
Honnan tudhatjuk, miből vehetjük majd észre, hogy énerőnk optimálisan érvényesül?
Énerősen működünk,
– amikor pl. egy állásinterjún az erősségeinkről kérdeznek és mi emelt fővel tudunk számot adni róluk
– amikor egy üzleti megbeszélés eredménytelenül végződik, és a kudarc érzése helyett meg tudjuk látni a tanulás lehetőségét, mit és hogyan csináljunk legközelebb másként
– minden alkalommal, amikor nyugodt lélekkel tudunk nemet mondani egy kérésre, amit nem akarunk teljesíteni, ahelyett, hogy rosszul éreznénk magunkat, vagy színlelnénk az együttműködés szándékát
– ha a kapott kritikára mint építő jellegű visszajelzésre tudunk tekinteni ahelyett, hogy összetörnénk
– ha tudunk segítséget kérni, amikor arra szükségünk van, és nem a büszkeségünk feladásaként éljük meg
– amikor az új feladatokra mint kihívásokra tekintünk, nem pedig egy kudarc lehetőségére
– amikor vállaljuk a saját részünk hányadában a felelősséget az életünk történéseiért, és nem a szüleink, a párunk, a szomszédunk viselkedésére, a betarthatatlan szabályokra, a kikerülhetetlen sorsra mutogatunk
– minden egyes alkalommal, amikor az indulatainkat kordában tudjuk tartani, hogy ne romboljuk velük a kapcsolatainkat
– amikor a kitűzött cél felé haladva nem merül fel bennünk az első nehézség kapcsán a feladás gondolata
– de akkor is, amikor belátjuk, hogy egy korábbi cél már többet elvesz, mint amennyit ad, és el tudjuk engedni, hogy egy újabbnak teremtsünk helyet.
Az énerőnk az önmagunkkal való empátiából fakad és táplálkozik, majd így növekszik, és hat kifelé, mutatkozik meg a külvilág eseményeire való reagálásban, a másokkal való interakciókban és a speciális nehéz helyzetekben.
Az ÉNERŐ-NYERŐ kihívást erre a metódusra építettük fel, hogy 30 napon át belülről kifelé haladva, az Énerő-kereket megpörgetve felébresszük és stabilizáljuk azt a belső erőt, amellyel könnyedebben és boldogabban élhetők a mindennapok.